Quiddity

Könyvespolc

"Emeld ki magadat a tömegből!

Senki sem az, akinek a létezés szánta. A társadalom, a kultúra, a vallás, az oktatás mind-mind összeesküdött az ártatlan gyermekek ellen. Kezükben van a hatalom - hiszen a gyerek gyámoltalan és alárendelt, olyanná faragják, amilyenné akarják. Egyetlen gyereknek sem engedik meg, hogy felnőjön a természet adta sorsához. Minden erőfeszítésük arra irányul, hogy hasznossá tegyék az emberi lényeket. Ki tudja, ha egy gyereket hagynának önmagától fejlődni, vajon hajlandó lenne-e arra, hogy anyagi javakat halmozzon fel. A társadalom nem készült fel rá, hogy vállalja a kockázatot. Ráveti magát a gyerekre, és olyanná alakítja, amilyenre szüksége van.

Bizonyos értelemben megöli a gyermek lelkét, és hamis identitást ad neki, hogy sose hiányolja a lelkét, valódi önmagát. A hamis identitás pótlék. Ez a pótlék azonban csak ugyanabban a közegben használható, ahonnan származik. Abban a pillanatban, hogy magadra maradsz, a hazugság darabjaira hasad, és az elfojtott valóság lassan felszínre bukkan. Ezért félsz egyedül maradni.

Senki sem akar egyedül lenni. Mindenki csoporthoz kíván tartozni, nemcsak egyetlen csoporthoz, hanem többhöz. Csatlakoznak valamilyen vallási közösséghez, politikai párthoz, a Rotary Clubhoz... és még sok-sok egyéb kis csoportosulás akad, ahová tartozni lehet. Mindenki arra vágyik, hogy a nap huszonnégy órájában támogassák, mert e nélkül a hamis támogatás nélkül nem tud létezni. Abban a pillanatban, hogy magára marad, egyfajta különös őrület érzése lesz úrrá rajta. Sok-sok éven át úgy hitted, hogy vagy valaki, és akkor hirtelen, egy magányos pillanatban rádöbbensz, hogy tévedtél. Félelem ébred benned: akkor hát ki vagy?

És sok-sok évnyi elfojtás után... beletelik némi időbe, amíg kiderül a valóság. A két állapot között húzódó szakadékot nevezik a misztikusok "a lélek sötét éjszakájának", ami rendkívül találó kifejezés. Nem vagy többé hamis, de nem vagy még valóságos sem. A pokol tornácán állsz, nem tudod, ki vagy.

Ez a probléma Nyugaton még bonyolultabb, mert ott még nem fejlesztettek ki semmiféle módszert a valóság lehető leggyorsabb felfedezésére, hogy a lélek sötét éjszakáját megrövidítsék. A Nyugat semmit sem tud a meditációról. Pedig a meditáció csupán egy másik elnevezése az egyedüllétnek, amikor csendben várakozol arra, hogy a valóság felfedje magát. Nem cselekvés, hanem csendes ellazulás - mert bármit "teszel", az a hamis személyiségedből fakad... minden cselekedeted sok-sok év óta abból táplálkozik. Régi, berögzült szokás.

A szokások nehezen szűnnek meg. Sok éven át éltél hamis személyiséggel, amit olyan emberek erőltettek rád, akiket szerettél, akiket tiszteltél... és akik nem szándékosan tettek rosszat neked. A szándékaik jók voltak, csak hiányzott a tudatosságuk. Nem voltak tudatos emberek - a szüleid, a tanáraid, a papjaid, a politikusaid -, öntudatlanok voltak. És egy öntudatlan ember kezében még a legjobb szándék is mérgezővé válik.

Ezért ébred benned mély félelem, valahányszor egyedül maradsz, mert a hamisság hirtelen foszladozni kezd. A valóság felbukkanása pedig időbe telik, olyan sok éve elvesztetted már. Figyelembe kell venned a tényt, hogy sokévnyi szakadékot kell áthidalnod.

A félelemtől - hogy elveszíted önmagadat, az érzékeidet, a józan eszedet, az elmédet, mindent... hiszen mindezt a mások által rád erőltettet én tartalmazza - úgy tűnik, meg fogsz bolondulni. Azonnal cselekvésbe lendülsz, hogy lefoglald magadat. Ha nincsenek körülötted emberek, legalább valami tennivalód akadjon, hogy a hamis énkép megőrződjön, ne tűnjön el.

Ezért vannak az emberek a legnehezebb helyzetben a szabadnapjaikon. Öt napig dolgoznak, abban reménykedve, hogy a hétvégén majd pihenhetnek. De a hétvége a lehető legrosszabb időszak a világon - hétvégéken több baleset történik, többen követnek el öngyilkosságot, több a gyilkosság, több a lopás, az erőszak. Különös... Ezek az emberek öt napon át elfoglalták magukat, és nem volt semmi baj. A hétvégén azonban hirtelen választaniuk kell egy újabb elfoglaltság és a pihenés között - a pihenés viszont félelmetes; szétfoszlik a hamis személyiség. Igyekeznek tehát tovább tevékenykedni, legyen az bármilyen ostobaság! Rohannak a tengerpartra, egyik koccanás a másik után következik, több kilométeres dugó alakul ki. És ha megkérdezed tőlük, hová mennek, azt felelik: "Távol a tömegtől", miközben a tömeg velük tart! Mennek, hogy félreeső, csendes helyet találjanak - mindannyian.

Pedig ha otthon maradnának, sokkal nagyobb magányban és csendben lehetne részük, hiszen minden idióta elsiet, hogy félreeső helyet találjon. És rohannak, mint az őrültek, mert a két nap gyorsan véget ér, és oda kell érniük. Csak meg ne kérdezd, hová!

A tengerparton pedig, tudod... olyan tömeg zsúfolódik össze, amilyen még a piacon sem. És elég különös, de az emberek napozás közben nyugalomra lelnek. Tízezer ember egy apró strandon napozik, és megpihen. Ugyanaz az ember ugyanazon a strandon egyedül nem lelne nyugalomra. de tudja, hogy több ezren pihennek körülötte. Ugyanazok az emberek dolgoztak az irodákban, ugyanazok jártak az utcákon, ugyanazok vásároltak a piacon, és most ugyanazok fekszenek a strandon.

A tömeg nélkülözhetetlen a hamis én létezéséhez. Abban a pillanatban, hogy egyedül maradsz, kiborulsz. Ez az a pillanat, amikor segít, ha értesz egy kissé a meditációhoz.

Ne nyugtalankodj, mert ami eltűnhet, az jobb is, ha eltűnik. Nincs értelme ragaszkodni hozzá: nem a tiéd, nem te vagy.

Te akkor tűnsz elő, amikor a hamis én megsemmisül, és friss, ártatlan, tiszta lényed lép a helyére. Senki más nem adhat feleletet a kérdésedre: "Ki vagyok?" Tudod majd a választ.

Minden meditációs technika segítséget nyújt a hamis én lerombolásához. Nem adják oda neked a valóságot - a valóságot nem lehet odaadni.

Amit oda lehet adni, az nem lehet valódi. A valóságot már magadban hordozod; csak a hamis dolgokat el kell távolítani.

Másképpen úgy mondhatnánk: egy mester elveszi tőled azokat a dolgokat, amelyek valójában nincsenek a birtokodban, és átadja helyette azt, ami valóban a birtokodban van.

A meditáció nem más, mint a csendhez és egyedülléthez szükséges bátorság. Lassan-lassan egy újfajta minőséget kezdesz érezni magadban, új elevenséget, új szépséget, új intelligenciát, amit nem kölcsönöztél, hanem benned fejlődött ki. A te létezésedben gyökerezik. És ha nem vagy gyáva, virágba borul és gyümölcsöt hoz.

Csupán a merész, bátor, nagy kurázsival bíró emberek lehetnek vallásosak. Nem a templomba járók - azok gyávák. Nem a hinduk, nem a mohamedánok, nem a keresztények - ők a keresés ellenségei. Ugyanaz a csoport, mindnyájan azon igyekeznek, hogy hamis önazonosságukat még jobban megszilárdítsák.

Megszülettél, élettel, tudatossággal és határtalan érzékenységgel jöttél a világra. Nézz meg egy kisgyermeket, nézd meg a tekintetét, milyen üde. Mindezt elfedi a hamis személyiség.

Nincs mitől félned. Csak azt veszítheted el, amit el kell veszítened. És jobb, ha minél előbb megszabadulsz tőle, mert minél tovább marad, annál erősebbé válik.

Semmit sem tudsz a holnapról.

Ne halj meg, mielőtt felfedezted volna valódi lényedet.

Csak az a néhány ember szerencsés, aki valódi lényként él, és valódi lényként hal meg, mert ő tudja, hogy az élet örök, és a halál csupán kitaláció."


Osho: Bátorság
(Courage. The Joy of Living Dangerously)
Copyright © Osho, 1999


"Fokozatosan egy gazdagabb és érettebb személyiség jelenik meg, amely fokról fokra hatékonyabbá és mások számára is észrevehetővé válik. Az a tény, hogy gyakran "megakadt fejlődésről" beszélünk, azt jelzi, hogy feltételezéseink szerint minden ember számára adott a fejlődés és az érés lehetősége. A pszichikus fejlődés nem érhető el tudatos akaraterővel, hanem akaratlanul és természetes módon mintegy megtörténik; a pszichikus fejlődést az álomban a fa szimbolizája, melynek lassú, erőteljes, akaratlan növekedése meghatározott mintát követ.

A szervező központ, amelyből a szabályozó erő fakad, pszichikus rendszerünkben egyfajta "atommag". Van aki feltalálónak, szervezőnek és az álomképek forrásának nevezi. Jung "ősvalónk"-nak (Selbst, Self) hívja ezt a központot, és úgy írja le, mint az egész psziché totalitását, azért, hogy megkülönböztesse az egótól, ami a teljes psziché csak egy kis részét alkotja.

Az emberek, intuitív módon, minden korban tudatában voltak egy ilyen belső központ létezésének. A görögök az ember belső daimonjának nevezték; Egyiptomban a Ba-lélek fogalmával fejezték ki; a rómaiak a minden emberrel veleszülető "genius"-ként tisztelték. A primitívebb társadalmakban gyakran egy állatban vagy fétisben megtestesülő védelmező szellemnek tekintették.

A még ma is a Labrador-félsziget erdeiben élő naszkapi indiánok ezt a belső központot kivételesen tiszta és romlatlan formában képzelik el. Ezek az egyszerű emberek olyan vadászok, akik elkülönült családokban élnek, olyan messze egymástól, hogy sem törzsi szokások, sem közös vallási hiedelmek és ceremóniák nem tudtak kialakulni körükben. Ebben az életreszóló magányosságban a naszkapi vadász saját belső hangjaira és tudattalan revelációira kénytelen támaszkodni; nincsenek vallási tanítói, akik elmondanák, miben higgyen, nincsenek rítusok, ünnepek vagy ceremóniák, amelyek segíthetnék. Életszemléletében az ember lelke egyszerűen "belső társ", akit "barátomnak" vagy Mista-peó-nak, "Nagy Embernek" nevez. A Mista-peó a szívben lakik és halhatatlan; a halál pillanatában, vagy röviddel előtte, elhagyja a testet, és később egy másik lényben reinkarnálódik. Azok a naszkapik, akik figyelmet szentelnek álmaiknak, megpróbálják jelentésüket megtalálni, és ellenőrzik azok igazságát, mélyebb kapcsolatba kerülhetnek a Nagy Emberrel. Ő kegyben részesíti az ilyen egyéneket, több és jobb álmokat küld nekik. A naszkapi legfőbb kötelessége, hogy kövesse álmai utasítását, majd pedig azok tartalmát művészi formákba öntse. A hazugság és tiszteletlenség elúzi a Nagy Embert az egyén belső világából; a nagylelkűség, a többi ember és az állatok iránti szeretet viszont vonzza őt, és életet ad neki. Az álmok biztosítják a naszkapi számára a teljes képességet a világban való eligazodáshoz; és nem csak a belső, hanem a természet külső világában is. Az álmok segítenek megjósolni az időjárást, felbecsülhetetlen segítségük a vadászatban, amelytől a naszkapi élete függ. Azért hoztam fel példaként ezeket a primitív embereket, mert semmilyen módon nem érintkeznek a mi civilizált ideáinkkal, és mégis természetes tudással bírnak annak lényegéről, amit Jung "ősvalónknak" nevezett. Az ősvalónkat olyan belső irányító tényezőként lehet meghatározni, amely eltér a tudatos személyiségtől, és amelyet mindenki csak az álmai tanulmányozása révén tud megragadni. Az álmok azt mutatják, hogy az ősvalónk olyan szabályozó központ, amely a személyiség állandó növekedését és érését idézi elő. Elsőre úgy tűnik, mintha a pszichének ez a terjedelmesebb, még inkább közel teljes jellege pusztán velünk született lehetőség lenne. Tűnhet nagyon gyengének, vagy viszonylag teljesen kifejlődhet az élet folyamán. Hogy mennyire fejlődik ki, attól függ, hogy az ego meghallgatja-e vagy sem az "ősvalónk" üzenetét. A naszkapi indiánok azon észrevételét, mely szerint az az ember, aki fogékony a Nagy Ember jeladásaira, jobb és több segítő álmot kap, mi azzal egészíthetjük ki, hogy a veleszületett Nagy Ember a fogékony egyénben még valóságosabbá válik, szemben azokkal, akik nem vesznek róla tudomást. Így maga az ember is tökéletesebbé lesz.

Még úgy is tűnhet, mintha az egót a természet nem arra hozta volna létre, hogy az a saját önkényes késztetéseit kövesse, hanem hogy segítse a teljességet, az egész pszichét létrehozni. Az ego feladata, hogy az egész rendszerre rávilágítson, lehetővé téve ezáltal, hogy tudatossá és ily módon felismerhetővé váljon. Ha például valaki művészi tehetséggel rendelkezik, de ennek nincs tudatában az egója, semmi sem történik. A tehetség ekkor olyan, mintha nem is létezne. Csak ha az ego tudomást szerez róla, akkor tudja az illető felszínre hozni, megvalósítani. A psziché veleszületett, de rejtett totalitása nem azonos a tökéletesen megvalósult és megélt teljességgel.

Képszerűen kifejezve a mondottakat: a hegyi fenyő magja latens formában az egész jövőbeli fát tartalmazza; de az egyes magok egy bizonyos időben, egy sajátos helyre hullanak. Számos speciális tényezőt kell figyelembe venni, olyanokat, mint a talaj és a kövek minősége, a terület lejtése, a szél és a nap hatása. A fenyő latens totalitása a magban úgy reagál ezekre a körülményekre, hogy elkerüli a köveket, a nap felé törekszik. Ennek eredményeként a fa fejlődése kezd formát önteni. Így a fenyő lassan létrejön, beteljesítve totalitását, létezővé lesz. Az élő fa nélkül a fenyő nem több puszta lehetőségnél, vagy elvont ideánál. Viszzatérve az emberhez: az individuáció célja az ember egyediségének megvalósítása.

Bizonyos szempontból ez a folyamat az embernél - és minden más élőlénynél - magától, azaz a tudattalanban zajlik; olyan folyamat ez, amely révén az ember veleszületett emberi természetének megfelelően él. Szigorúan véve azonban az individuáció folyamata csak akkor valódi, ha az egyén tudatában van, és tudatosan létesít kapcsolatot vele. Nem tudhatjuk, vajon a fenyő tudatában van-e saját fejlődésének, örül-e, vagy esetleg szenved azoktól a különböző megpróbáltatásoktól, amelyek formálják. De az ember képes arra, hogy tudatosan részt vegyen saját fejlődésében. Még azt is érzi, hogy időről időre, szabad döntéseket hozva, képes aktívan együttműködni saját fejlődésével. Ez az együttműködés a szó legszűkebb értelmében vett individuációs folyamat része.

Az ember azonban valami olyasmit is tapasztal, ami nincs benne a fenyőfáról szóló metaforánkban. Az individuációs folyamat több mint az "egész-mivolt" veleszületett lehetősége és a sorsszerű események közötti kompromisszum. Szubjektív megtapasztalása azzal az érzéssel jár, hogy valami természetfeletti erő aktívan és teremtő módon közbeavatkozik. Van, aki néha úgy érzi, hogy a tudattalan egy titkos terv szerinti úton vezeti. Olyan, mintha valaki nézne, valaki, akit én nem látok, de aki lát engem - talán a Nagy Ember, itt bent a szívemben, aki az álmok révén elmondja rólam a véleményét.

A pszichikus magnak ez a teremtő aktivitása csak akkor juthat szerephez, ha az ego megszabadult az összes céltudatos és sóvárgó törekvésétől, és megpróbálja elérni a létezés mélyebb és alapvetőbb formáját. Az egónak képesnek kell lenni a figyelmes hallgatásra, és arra, hogy átadja önmagát - minden további célt vagy szándékot mellőzve - a fejlődésre irányuló belső ösztönzésnek. Sok egzisztencialista filozófus próbálja leírni ezt az állapotot, de csak a tudatosság illúziójától képesek ezúton megszabadulni: eljutnak a tudattalan köszöbéig, ám azt áthágni képtelenek."


Carl Gustav Jung: Az ember és szimbólumai
(Man and His Symbols)
Copyright © Carl Gustav Jung, 1964


"Ennyi kérdőjel után óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy valami más, valami szokatlan dolog történhetett velünk a titokzatos pliocén hézag idején. Eddig mindössze egyetlen komoly elmélet látott napvilágot, amely azonban meglehetősen heves ellenállásba ütközött. Az ember vízi származásának elméletéről van szó, amely szerint őseink a fejlődés egy szakaszában a vízben éltek, és mai jellegzetességeink jelentős része ekkor alakult ki.

Ezt a teóriát a legkonzervatívabbak vették pergőtűz alá, akik azzal érveltek, hogy teljes egészében feltételezésen alapul, és hogy szikrányi közvetlen bizonyíték sincs, amely alátámasztaná. Amit viszont e bírálók nem vallanak be, az az, hogy az ő "szavannai vadász elméletük" ugyanilyen ingatag lábakon áll.

Az egyetlen erénye, hogy egyszerűbb, de az emberi faj oly sok egyedi, furcsa vonására nem ad magyarázatot, hogy a vele szemben felállított vízi elmélet annyit feltétlenül megérdemel, hogy ne vessük el visszakézből.

Ez a teória akkor kezdett el körvonalazódni Sir Alister Hardy tengerbiológus fejében, amikor 1930 nyarán egy anatómus frissen megjelent könyvét lapozgatta, aki a következőket írta: "Akinek alkalma nyílt már több emberi alanyt és más főemlősöket is megnyúzni, az minden bizonnyal maga is észrevette azt az alulról a bőrhöz tapadó zsírréteget, amely csak az emberre jellemző." A szerző így összegezte nézetét: "Lehet, hogy a jelenség a szőrzet mennyiségének csökkenésével magyarázható, bár nem egészen világos, hogy ha nincs egyéb tényező a háttérben, akkor miért lenne ilyen alapvető különbség az ember és a csimpánz között."

Alister Hardynak azonnal beugrott, hogy mi lehet az az "egyéb tényező". Fiatalabb korában sok időt töltött a régi bálnavadászok között a tengeren, és e hatalmas tengeri emlősök bőréhez tapadó vaskos bálnazsírrétegek nagy hatással voltak rá. Rögtön tudta, hogy az ember bőr alatti zsírrétegének ugyanaz lehet a szerepe, mint a bálnazsírnak. Márpedig ennek csak az lehet a magyarázata, hogy evolúciónk során átestünk egy olyan szakaszon, amelyet vízben töltöttünk.

Az anatómus könyve mást is megvilágított Hardy előtt. Szerepelt benne néhány rajz is, amelyek azt ábrázolták, hogy az emberi szőrszálak növekedési iránya eltér az emberszabású majmokétól. Az anatómus ezzel sem foglalkozott, csupán annyit fűzött hozzá, hogy "az efféle különbségeket csak diagnosztikai szempontból bizonytalan jelentőségű emberi jellegzetességként értékelhetjük". Hardy szerint ismét egyértelmű volt a megoldás: szőrszálaink különleges iránya akkor alakult ki, amikor így válhatott áramvonalasabbá a vízben mozgó emberi test. Nincs más ésszerű magyarázat arra, hogy miért van ilyen érdekes eltérés az ember és az emberszabású majmok szőrének növekedési iránya között.

Hardynak az is eszébe jutott, hogy kétlábú testtartásunk talán akkor alakult ki, amikor a vízi tevékenységek újfajta igényeket kezdtek támasztani a mozgásszerveinkkel szemben. Végül azonban úgy döntött, hogy megvárja, amíg kézzelfogható bizonyítékok is előkerülnek, és csak ezután hozza nyilvánosságra a témával kapcsolatos gondolatait. Feljegyzéseit harminc éven át tartotta a fiókban, ám 1960-ban egy búvárklub számára tartott előadáson nem tudott ellenállni a kísértésnek, és vázlatosan ismertette az elképzelését. Legnagyobb bosszúságára a jelen lévő újságírók rácsaptak a dologra, és mondanivalóját teljesen összezagyválva világgá kürtölték a vízi eredetről szóló elméletet, úgyhogy Hardy ezek után kénytelen volt komoly publikáció formájában közzétenni azt. A zoológia professzoraként tisztában volt vele, hogy nevetségessé válik, ha előáll az ember evolúciójának vadonatúj értelmezésével. Valóban ez történt. Azonban az évek múlásával lassanként egyre komolyabban vették a "vízi emberszabású" elméletét, és azóta már több konferenciát is rendeztek a téma alaposabb megvitatása érdekében.

Hardy úgy vélte, hogy valamely korai főemlőst a sorsa a parttól nem messze fekvő szigetre űzte Afrika akkori keleti partvidékéről. A ragadozók elől menekülve apró kolóniákat hozott létre. Életmódja idővel egyre jobban kezdett hasonlítani egy - hardy szavaival élve - "trópusi pingvinéhez". Az új testforma úszás közben igen hatékonynak bizonyult, és a pingvinekhez hasonlóan ez a vízi főemlős eredetileg inkább a vízben tudott jól mozogni, a parton kissé esetlenebb volt. A ma kész tényként kezelt két lábon járás a szárazföldön eleinte komoly hátrányt jelenthetett, és e kezdetleges szakaszán csakis olyan békés környezetben juthatott túl, mint amilyent a Hardy elméletében vázolt ragadozómentes szigetek jelentettek.

Hardy elmélete az állatszabású ember számos rejtélyes jellemzőjére magyarázattal szolgál. A fent említett bőr alatti zsírrétegen és a szőr növekedési irányán túl érthetőbbé válnak a következők is:

- Hajlékonyabb a gerincünk, mint a többi emberszabású majomé, így úszásunk inkább a vidráéra, mint a főemlősökére hasonlít.

- Számos tengeri állathoz hasonlóan mi is tudunk hatalmas könnyeket hullatni - erre rajtunk kívül egyetlen főemlős sem képes.

- Egyensúlyérzékünk legalább olyan jó, mint az oroszlánfókáé, és sokkal jobb, mint bármely más főemlősé.

- Levetettük a főemlősökre jellemző hosszú, bozontos szőrzetet, amelyhez hasonlót egyetlen tengeri állaton sem látunk. Azoknak ugyanis vagy rövid szőrzetük van, vagy nincs szőrzetük. Ennek köszönhetően testünk áramvonalasabbá vált, és könnyebben tudott siklani a vízben.

- Kéz- és lábujjaink között részleges úszóhártya látható, ami szintén nem jellemző a többi főemlősre. Ez a - vitathatatlanul csökevényes - úszóhártya a széttárt hüvelyk- és mutatóujj között a legszembetűnőbb. Hajlamosak vagyunk ezt a főemlősök kézfelépítésének jellegzetességeként elkönyvelni, de ha megnézzük egy csimpánz hüvelykuljjának tövét, látni fogjuk, hogy hiányzik róla az úszóhártyából megmaradt bőrredő. A legtöbben akkor is meglepődnek, amikor megtudják, hogy az anatómia statisztikák szerint az emberek hét százalékának ma is úszóhártyák feszülnek a lábujjai között.

- Az ember kiváló úszó, míg a nagy emberszabású majmok egyáltalán nem tudnak úszni. Rekordjaink között szerepel például a 168 órányi megállás nélküli úszás, a 72 órányi folyamatos víztaposás, a 470 kilométeres folyamatos úszás, valamint a segédeszköz nélkül elért, 80 méteres mélységbe történt merülés.

- A víz alatt akár három és fél percig is vissza tudjuk tartani a lélegzetünket. Mellesleg a lélegzetvétel feletti akaratlagos uralom, amely a többi főemlősnél ismeretlen fogalom, tette lehetővé számunkra a primitív mordulások csiszolgatását, ami végül a beszéd kialakulásához vezetett. A lélegzetvétel akaratlagos befolyásolásának képessége eredetileg csak vízi környezetben jelentene hasznos tulajdonságot.

- A többi tengeri emlőshöz képest az ember is rendelkezik a "merülési reflexszel". Ezt az arcunkon, a szánk és az orrunk körül található különleges idegvégződések váltják ki, de csak akkor, amikor az arc felülete vízbe merül. Amikor csak a vizet tapossuk, és a fejünk a felszín fölött van, a merülési reflex nem jelentkezik. Ha viszont csak arcunkat merítjük bele egy lavór vízbe, és az egész testünk a szabadban van, a reflex azonnal működni kezd. Automatikusan lezárja a légutat, így csökkentve a víznyelés veszélyét, és összehúzza a tüdőben található apró légjáratokat is. Ezzel egy időben a szívverés ritmusa a felére csökken, a vér pedig a létfontosságú szervek felé áramlik, megvédve őket a légzésben beállt ideiglenes szünet következményeitől. Ha viszont egy csimpánz vagy egy gorilla az arcával együtt a víz alatt találja magát, pánikba esik, a szívverése felgyorsul, és megdöbbentően rövid idő alatt megfullad - amint azt több állatkert a saját kárán meg is tapasztalta, amikor vizesárkokat létesítettek az emberszabásúak kifutója köré.

- Orrunk jellegzetes formája megakadályozza, hogy merülés közben víz hatoljon az orrnyílásainkba. Egyetlen más főemlősnek sincs ilyen típusú orra.

- A csecsemők automatikusan visszatartják a lélegzetüket, ha víz alá kerülnek, és félelem nélkül úszni kezdenek, ha megfelelő testhelyzetben óvatosan a víz felszíne alá merítjük őket.

- Ami a legfeltünőbb, hogy a többi főemlőstől eltérően valósággal rajongunk a vízért, és számtalan módot találunk rá, hogy visszatérhessünk hozzá. Amikor szeretnénk elkényeztetni magunkat, befizetünk egy vízparti nyaralásra, hajókirándulásra, vagy beiratkozunk a korallzátonyok világával megismertető búváriskolába. Hatalmas, modern és költséges gépek segítségével távoli helyekre repítjük magunkat, hogy valamely egzotikus helyen hódolhassunk a pancsolás ősi szenvedélyének. Egy nehéz nap után otthon is a lehető legmegnyugtatóbb dolog egy jó forró fürdő (a pszichológusok kiderítették, hogy a legtöbbünk számára a fürdés fő vonzerejét nyugtató, nem pedig tisztító hatása jelenti). Mindez nem éppen egy olyan szárazföldi főemlősre jellemző viselkedés, amely kizárólag a kopár síkságon fejlődött ki. Elég egy pillantást vetnünk az olimpiai úszókra, a vakmerő acapulcói toronyugrókra, a La Manche csatornát átúszó sportemberekre, a japán gyöngyhalászokra és a kalandvágyó mélytengeri búvárokra, és máris láthatjuk, milyen nagyszerűen érzi magát az ember a víz közegében."


Desmond Morris: Az emberállat. Személyes vélemény az emberi fajról
(The Human Animal. A Personal View of the Human Species)
Copyright © Desmond Morris, 1994


"Egyre több adat gyűlik össze annak bizonyítására, hogy az evolúciós ugrásokat valamiféle nagyobb természeti katasztrófa környékén kell keresnünk. 2,4 milliárd évvel ezelőtt a Föld óceánjai szinte teljesen befagytak. A többsejtű élőlények megjelenésének időszakában, mintegy 550-750 millió évvel ezelőtt, a Föld ugyancsak jó pár óriási eljegesedésen (-50 °C) és masszív felolvadáson (+50 °C) ment keresztül. A modern emlősök megjelenésének időszakában, körülbelül 55 millió évvel ezelőtt pedig egy gyors felmelegedés zajlott le. Az azóta eltelt időszak is óriási hőmérséklet-ingadozásokkal járt. A környezeti katasztrófákra adott evolúciós változásokat általában a fajösszetétel szintjén szokták magyarázni. A megváltozott körülmények (a földméretű környezeti stressz) számos faj kipusztulásához vezetnek, és így utat nyitnak néhány addig háttérbe szorult faj gyors terjeszkedésének. Vajon nem lehetséges az, hogy egy fajon belül a túlélésért folytatott küzdelem valamilyen ugrásszerű fejlődésben nyilvánuljon meg? Csak és kizárólag az egész Föld genetikai változatosságában bízhatunk? (Ameddig még bízhatunk...) Másban nem?

1998-ban Suzanne Rutherford és Susan Lindquist kísérletei találták meg a molekuláris szintű okát annak, hogy masszív környezeti stressz egy adott fajon belül is evolúciós ugráshoz vezethet. Ráadásul ezek az evolúciós ugrások a stresszfehérjék közreműködése nélkül nem lennének elképzelhetőek. Mi történik ilyenkor? Minden populáció egyedei számos olyan mutációt hordoznak génállományukban, amelyek genetikai szakkifejezéssel élve "nem okoznak fenotípusos változást", azaz a DNS megváltozása a mutáció, a hordozó egyed külső tulajdonságaiban nem jelentkezik. Molekuláris szinten nagyon gyakran ez úgy valósul meg, hogy az adott mutációt hordozó fehérje meghibásodik ugyan, de a hibát a stresszfehérjék áldásos működése kijavítja. A stresszfehérjék tehát a mutációs változásokat (az elemi evolúciós lépéseket) pufferolni képesek: a stresszfehérjék működése nyomán ezek a lépések kívülről nem látszanak. A külsődleges változások közül a legszembetűnőbbek azok, amelyek a adott egyed külső megjelenését, alakját érintik. A külsődleges jegyeket meghatározó embrionális fejlődési folyamatokat irányító molekuláris szintű lépéseket jelenleg is intenzíven kutatják. Annyi az eddigi ismeretek alapján is elmondható, hogy változatos jelátviteli rendszerek ki-be kapcsolása kell ahhoz, hogy valakinek a keze, a lába, az arca vagy a háta olyan legyen, amilyen.

Kiderült, hogy leginkább a Hsp90 az a stresszfehérje, amely számos jelátviteli komponenst tart aktiválódásra képes állapotban mindaddig, ameddig a jel meg nem érkezik. Ha az embrionális fejlődés során a fejlődő szervezetet erőteljes stressz éri, a Hsp90 "nem ér rá" a jelátviteli pályákkal foglalkozni, mert az embrió sejtjeiben termelődő tönkrement fehérjék javításával van elfoglalva, illetve azzal, hogy javítható állapotban tartsa őket. A Hsp90 segítő, karbantartó szerepe nélkül az embrió szervecskéinek alakját meghatározó jelátviteli lépések félresiklanak, mivel mindazon funkcióromboló mutációk érvényre jutnak, amelyeket addig a Hsp90 áldásos javító munkája elfedett. Így a születendő embriók közül sokan korcsok lesznek, hiszen valamely testrészük a szokásostól eltérő lesz. Az eltérés öröklődik mindaddig, amíg a stressz fennáll, és emiatt a Hsp90 javítókapacitása lekötött.

Akármiben is áll a stresszfehérjék mutációrejtő szerepe, e hatás kikapcsolása az érintett egyedek többségének tragédia, hiszen vakon, fél kézzel stb. születnek. Az egész populációnak viszont az egyedek hirtelen előtörő, ugrásszerű változatossága a túlélés záloga, hiszen a populáció addigi formája az addigi (stressz előtti) életfeltételekhez volt igazítva, a megváltozott feltételek (az addigiakhoz képest:stressz) viszont már egy másfajta formát igényelnének. Ha viszont a változatos mutánsok között születik néhány, amelyik életképesebb, az a saját előnyösnek bizonyult mutációját továbbörökíti bizonyára nagyszámú utódaiban."


Csermely Péter: Stresszfehérjék. Sejtjeink ősi védekező mechanizmusa
Copyright © Csermely Péter, 2001


"A magasabb rendű emlősökhöz és a többi főemlőshöz hasonlóan az embernek is viszonylag nagy neokortexe van. A neokortex a magasabb rendű emlősökben fokozatosan egyre fejlettebbé válik: a legbonyolultabb és legfejlettebb a miénk, embereké (és a delfineké meg a bálnáké). Ez valószínűleg néhányszor tízmillió évvel ezelőtt alakult ki, de fejlődése néhány millió éve erősen felgyorsult, amikor az ember színre lépett. A hármas agy fogalma figyelemre méltó összhangban van azoknak az ettől független agytömeg-testtömeg arányokkal kapcsolatos kutatásoknak az eredményeivel, melyek szerint az emlősök és a főemlősök (különösen az ember) felbukkanását az agy evolúciójában jelentős, robbanásszerű ugrások kísérték.

A fejlődés roppant nehezen valósulhat meg az élet mély szövedékének megváltoztatása révén: ebben bármiféle változás könnyen halálos lehet. Alapvető változásokat lehet azonban megvalósítani új rendszereknek a régiek tetejébe való halmozásával is. Ez kissé emlékeztet arra az elméletre, amelyet Ernst Haeckel 19. századi német anatómus rekapitulációnak nevezett. Ez az elmélet a tudományos elfogadás és elutasítás változatos ciklusain ment keresztül. Haeckel nézetei szerint az állatok embrionális fejlődésük során hajlamosak megismételni vagy rekapitulálni (összefoglalni) azt a fejlődésmenetet, amelyet őseik evolúciójuk során követtek. A méhen belüli fejlődés során csakugyan végighaladunk halhoz, hüllőkhöz és nem főemlős emlősökhöz nagyon hasonló stádiumokon, mielőtt felismerhetően emberré válnánk. A halstádiumban még kopoltyúnyílásaink is vannak, ami teljesen felesleges a köldökzsinóron át táplált embrió számára, de szükségszerű az emberi embriológia szempontjából: mivel a kopoltyúk létfontosságúak voltak őseink számára, az emberré válás során végighaladunk a kopoltyús stádiumon is. Az emberi magzat agya szintén belülről kifelé fejlődik, és durva megközelítésben a következő stádiumokon halad végig: idegi alváz, R-komplexum, limbikus rendszer és neokortex.

A fejlődés rekapitulációjának okát a következőképpen érthetjük meg: a természetes szelekció nem a fajokon, hanem csak az egyedeken fejti ki hatását, és alig hat a petékre vagy a magzatokra. Így a legfrissebb evolúciós változások csak a születés után jelennek meg. A magzatnak lehetnek olyan vonásai, mint például az emlősöknél a kopoltyúnyílások, amelyek a születés után teljesen rossz alkalmazkodásról tanúskodnának, de amíg ezek a magzat számára nem okoznak súlyos problémát, és még a születés előtt eltűnnek, fennmaradhatnak. Kopoltyúnyílásaink ugyanis nem az ősi hal, hanem az ősi halembrió maradványai. Sok új szervrendszer nem gyarapodás és megőrzés révén fejlődik ki, hanem régebbi rendszerek módosulása során. Ilyen például az uszonyok lábakká és a lábak uszonyokká vagy szárnyakká való átalakulása, vagy a láb kézzé, a kéz lábbá alakulása, a faggyúmirigyek emlőmirigyekké, a kopoltyúívek fülcsontokká, a cápa pikkelyeinek cápafogakká való átváltozása. Így hát a toldozgatás és a meglévő struktúra megőrzése révén végbemenő evolúciónak két ok közül az egyik miatt kell bekövetkeznie: vagy éppúgy szükség van a régi funkcióra, mint az újra, vagy nincs mód a régi rendszer megkerülésére, amely nélkülözhetetlen a fönnmaradáshoz."


Carl Sagan: Az éden sárkányai. Tűnődések az emberi intelligencia evolúciójáról
(The Dragons of Eden. Speculations on the Evolution of Human Intelligence)
Copyright © Carl Sagan, 1977


"A régebbi kozmológiák, különösen Friedmann kozmológiái, nem kielégítőek - számomra legalábbis nem -, mivel nem kínálnak közvetlen kapcsolatot az univerzum nagyszabású szerkezete és a mindennapi tapasztalatok világa között. Sőt nem kínálnak kapcsolatot még a csillagászok megszokott világával, a csillagokkal és a galaxisokkal sem. Mintha a kozmológia minden máson kívül álló dolog lenne. Ha van valami, amiben szilárdan hiszek, akor az a valami a világegyetem minden aspektusának, kicsinek és nagynak a megbonthatatlan összefüggése. Semmi kétség, a hagyományos fizikában feltételezzük, hogy kicsiben minden folytatódna még akkor is, ha valahogyan eltávolítanák a teljes külső világegyetemet. Sőt úgy gondolunk a helyi tényezők meghatározta törvényekre, mintha arra szolgálnának, hogy az univerzum szerkezetét meghatározzák, s miközben így teszünk, vajmi kevés figyelmet szentelünk annak a lehetőségnek, hogy az univerzum nélkül nem volnának törvények, amelyeket megállapíthatunk.

Ahhoz, hogy a tudományban előbbre jussunk, mindig le kell szűkítenünk azoknak a problémáknak a körét, amelyekkel elsőnek akarunk megbírkózni. Szűkítenünk és egyszerűsítenünk kell, hogy felismerjük a rendszerbe fogható sémákat. Ez összefüggéstelen fejlődéshez vezet. Eredményeket érünk el a nagyenergiájú fizikában, de ezek még kevéssé vannak összhangban a hagyományos magfizikával. A csillagászat kevéssé van összhangban a kozmológiával. A biológia kevéssé van összhangban a kémiával és az atomfizikával. Mikor megpróbáljuk összeállítani ezt a fölöttébb bonyolult kirakós játékot, rájövünk: legjobb, ha először egymásba illesztjük a rejtvény szétszórt darabjait. Nekem az a meggyőződésem, hogy a teljes játék szorosan összefüggő egész. Legkevésbé azt a gyakori véleményt fogadom el, hogy csak korlátozott számú fizikai törvény létezik, és hogy minden más pusztán ennek a véges törvényhalmaznak az alkalmazása. Ennek a felfogásnak az értelmében a világegyetemet kísérletnek tekintik, szinte laboratóriumi kísérletnek, ezeknek a meghatározott, jelenleg érvényes törvényeknek az alkalmazására.

Akik ezt a nézetet vallják, azok gyakran nem értik, mi szükség van a világegyetemre. Mi értelme van, kérdezik magukban, a fizikai törvények elvont logikáját expliciten megvalósítani a gyakorlatban? Pedig a matematikusnak van igaza, aki különbséget tesz egy struktúra, mondjuk, egy csoport elvont tulajdonságai és a struktúra számokban kifejezett explicit megvalósítása közt. Mindez rejtély azok szemében, akik a világegyetemet puszta kísérletnek tekintik. De nem rejtély, ha az ember úgy néz az univerzumra - kicsiben és nagyban - mint összefüggő egészre, mert akkor az univerzum az absztrakt logika. Nem pedig puszta megvalósulás."


Fred Hoyle: Stonehenge-től a modern kozmológiáig
(From Stonehenge to Modern Cosmology)
Copyright © Fred Hoyle, 1972


"Tételezzük fel, hogy az elkövetkező évtizedekben génsebészeti úton lehetővé válik megnövelni annak a valószínűségét, hogy gyermekünk boldog lesz. Vajon jót teszünk-e nekik azzal, ha élünk a lehetőséggel? Előnyös lesz-e a társadalomra és fajunk egészére ez a döntésünk? Ha elgondolkozunk azon, milyen válaszok adhatók ezekre a kérdésekre, akkor először érdemes végiggondolni, milyen keveset tudunk egyáltalán magáról a boldogságról.

Először is világosnak tűnik, hogy az emberek boldogságának meglehetősen biztos mércéje az, hogy beszámolóik szerint mennyire tartják magukat boldognak. Ez jó korrelációban áll a család és a barátok értékelésével, valamint a kóros esetek és az ezzel összefüggő viselkedések gyakoriságával - egyszóval, akik boldognak tartják magukat, azok általában úgy is néznek ki, és úgy cselekszenek, ahogyan azt a boldog emberektől elvárjuk. Személyiségük rendszerint kifelé forduló, kapcsolataik stabilak, egészséges és termékeny életet élnek. Eddig minden rendben is lenne.

Van azonban a kérdésnek néhány érdekes árnyoldala. Például a boldogság egyik legelterjedtebb definíciója szerint a boldogság olyan állapot, amelyben az ember semmi másnak az elérésére sem vágyik. A boldog emberek általában nem sokra értékelik a birtokolt anyagi javakat, kevéssé befolyásolják őket a hirdetések és a propaganda, és nem űzi őket a hatalom és sikerek utáni vágy. Miért is űzné? Elvégre boldogok, igaz? A boldog emberekből álló társadalom kilátásai olyanok, amitől az örökké növekvő fogyasztásra és a soha ki nem elégített vágyakra épülő fogyasztói társadalmunk irányítóinak bordódzni kezd a háta.

Vajon a pszichológiai alapkutatás megkönnyíti a döntést ezekben a küszöbönálló kérdésekben? Mintegy két évtizeddel ezelőttig a tudománynak nagyon kevés mondanivalója volt a boldogságról. Ezt a témát túlságosan "lágynak" találták ahhoz, hogy komoly, tudományos vizsgálat tárgyát képezhesse. A pszichológia akkor találhatja meg a kiutat szorult helyzetéből, ha visszatér eredeti tárgyához, a pszichéhez, vagyis a lélekhez - de nem mint valamilyen tűnékeny, misztikus lélekszerű közeghez, hanem mint azoknak a nagyon is konkrét jelenségeknek az összességéhez, amelyek a tudatunkban előfordulnak, amikor figyelmünket arra fordítjuk, hogy a külső ingereket és a belső állapotokat (vagyis gondolatainkat és érzelmeinket) felfogjuk, egységbe rendezzük és reagáljunk rájuk. A tudatfolyamot a legtöbb tudós, a pszichológusokat is beleértve, túlságosan szubjektívnek tartja ahhoz, hogy az szigorú, tudományos vizsgálat tárgyát képezhesse, holott ez a legobjektívebb adat, amihez csak hozzájuthatunk. A tudományos tények és az ezeken alapuló ismeretek csak másodkézből állnak rendelkezésünkre, amelyekben megbízom, és ezért elfogadom őket. Ezzel szemben a tudatban lejátszódó eseményekről, mint például a félelemről, az örömről, a dühről vagy a reményről első kézből szerezhetek információt, így azok valóságosságához semmi kétség sem férhet.

Ami engem illet, megpróbálok kifejleszteni egy olyan szisztematikus fenomenológiát, amely a következő típusú kérdésekre tudna választ adni: Miként ingadoznak egy ember gondolatai, érzelmei, céljai és cselekedetei egy átlagos nap során? És az egész élete során? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a tudatfolyam mindezen összetevői? Mikor érzik magukat az emberek boldognak a mindennapi életben? E kérdések bármelyike újabbak tucatjait generálhatja, beleértve például azt, hogy miként befolyásolja a tudatot az életkor, a nem, az etnikai hovatartozás és számos hasonló tényező. További kérdés, hogy miként viszonyulnak az egy adott időpontban megmért adatok az egy évvel később megmértekhez. Megtudtuk többek között, hogy a világosan megfogalmazott célokért küzdő, komoly kihívásokkal szembenéző emberek általában boldogabbak, mint azok, akik lagymatag, élvezetes életet élnek. Minnél kevésbé csak saját magáért dolgozik valaki, és minél szélesebb körűek a kapcsolatai és a kötelezettségei, valószínűleg annál boldogabb az illető.

Fontos azt is megérteni, hogy a tudatnak saját, különleges világa van, amely azon nyomban összeomlik, mihelyst valaki a kevésbé komplex rendszerek jellemzésére alkalmas fogalmak segítségével próbálja elemezni. Egyrészt, a tudat nyílt rendszer, amelynek állapota időben folyamatosan változik. Hiába tudjuk például, hogy mire gondoltam egy perccel ezelőtt, ebből még nem tudjuk kitalálni, mi jár ebben a pillanatban az eszemben, még akkor sem, ha minden hatvan másodperccel azelőtti információ a rendelkezésünkre áll az agyam kémiájáról, a genetikai háttérről, a korábban megtanultakról és így tovább. Az 1. és 2. perc között a tudatomat elérő bármely hang, látvány, érzés vagy gondolat teljesen eltérő, és előre megjósolhatatlan irányba terelheti a gondolataimat.

Ez a meghatározhatatlanság a legjobban a kreatív tevékenységeknél figyelhető meg. Általános vélekedés szerint egy vers (vagy szonáta, festmény, tudományos elmélet) elemei előhívhatók az alkotó gondolatai közül, ha elég információval rendelkezünk elméje állapotáról. Ez az embrió fejlődésének homunkulusz-elméletével való távoli analógia szerint azt jelenti, hogy az alkotó - esetleg csak valamilyen mikroszkopikus vagy kódolt formában - tatalmazza a kreatív munka teremtményét. A valóságban azonban nem ez a helyzet. Egy vers talán csak egyetlen szóval vagy kifejezéssel kezdődik - amely szó vagy kifejezés esetleg nem is jelent semmit, vagy egészen hétköznapi értelmű, abban a pilanatban azonban az alkotó számára lenyűgözőnek tűnik. Megmagyarázhatóvá válik, miért nyer ez a szó vagy kifejezés hirtelen értelmet, ha tudjuk, mit gondolt vagy mit érzett a költő közvetlenül a vers megírása előtt. Ami azonban ezután történik, az megmagyarázhatatlan. Ez a szó olyan ötleteket vagy asszociációkat kelthet, amelyek nem voltak előre jelezhetők, ezek viszont új irányt adhatnak a gondolatoknak és az érzéseknek, aminek hatására újabb szavak tolulnak elő és így tovább. Végső soron a jelentések egyre táguló körét kapjuk, ami egy kifejlődő, önálló és önszervező rendszer eredménye - amely továbbra is a költő korábbi tudatállapotán alapul, ám arra már nem vezethető vissza.

Nem szükséges a kreativitás példáját említeni, ha ezt a folyamatot illusztrálni akarjuk. Lássnk egy sokkal általánosabb helyzetet, a szülők reakcióját gyermekük megszületésére. A genetikai és az evolúciós pszichológia sok mindent elárul arról, hogyan és miért kötődnek a szülők utódaikhoz. Szülőnek lenni az egyik legősibb emberi tapasztalat, ezt fajunk eredete óta minden egyes generáció megtapasztalta. Mindamellett, hiába tud valaki mindent a csecsemőkről és a szülésről, amikor a szülő először pillantja meg saját gyermekét, az olyan egyedülálló esemény, amire semmi sem tud megfelelően felkészíteni. Finom részletei attól függnek, miként érez a két szülő egymás iránt, a szülők anyagi helyzetétől, életkörülményeitől - nem is beszélve a csecsemő külső megjelenésétől és viselkedésétől. Mindezek a tényezők együttesen igyekeznek valamilyen ésszerű rendszert alkotni a fő eseménnyel, a kisbaba megszületésével. Ha elég jól ismerjük a szülőket, akkor megpróbálhatjuk megtippelni, milyen lesz ez a kombináció, ám jóslatunk szükségszerűen pontatlan lesz, mert a szülők tudatát befolyásoló körülmények között túlságosan sok a külső tényező.

Ha a pszichológia vizsgálata tárgyává teszi a tudatfolyamot, akkor előbukkanhatnak azok az ismeretek, amelyekre éppen ahhoz van szükségünk, hogy tisztán látva dönthessük el, milyen jövőt akarunk magunknak. Tudásunk mindenfajta növekedésével nő a felelősségünk is. A múltban olyanok voltunk, mint az evolúció lassan haladó csónakjának utasai. Most az evolúció viszont már sokkal inkább az űrben száguldó rakétára hasonlít, amelynek immár nem az utasai, hanem a pilótái vagyunk. Miféle emberi lényeket akarunk létrehozni? Gépeink és számítógépeink hús-vér másolatát? Vagy a mindenségre nyitott tudatú lényeket, olyan szervezeteket, amelyek boldogan fejlődnek valamilyen, még soha nem látott irányban?

A pszichológia mintha az utóbbi irányba mozdulna el. Az Egyesült Államokban és másutt a különböző kutatóközpontokban komoly tudósok vizsgálnak olyan témákat, mint a bölcsesség, az élet célja, a belső motivációk, a szellemiség - vagyis csupa olyan témát, amelyeket néhány évtizeddel ezelőtt még a pszichológia birodalmán kívül esőknek gondoltak. Amikor a közelmúltban Martin E. P. Seligman volt az Amerika Pszichológiai Szövetség elnöke, a szakmán belül létrehozta a "pozitív pszichológia" mozgalmát, amely céljaiban messze túlnyúlik a lelki bajok gyógyításának hagyományos célkitűzésén. A mozgalom eddigi eredményei között szerepel azoknak az "erősségeknek" a listája, amelyek minden időben és minden kultúrában jelen voltak - ilyenek a bölcsesség, a bátorság, az állhatatosság és a becsületesség. Következő lépésként arra igyekeznek választ találni, hogy miként fejleszthetők ezek a képességek. Végső soron ezek az ismeretek átjárják az egész szakmát, aminek köszönhetően a terápiás gyakorlat és a megelőzés egyenlő súllyal lesz jelen a pszichológiában. Ilyen tudományra lesz szükségünk, hogy sikerrel szálljunk szembe az elkövetkező ötven év kihívásaival."


Csíkszentmihályi Mihály: A boldogság jövője
John Brockman: A következő 50 év. A tudomány a XXI. század első felében
(The Next Fifty Years. Science in the First Half of the Twenty-First Century)
Copyright © John Brockman, 2002


"Képzeletbeli kőkorszaki populációnkat vizsgálva rá kell jönnünk, hogy az örökös fiatalság hamarosan elveszne. A természetes kiválasztódás mindig sietve kigyomlálja azokat a géneket, amelyek csökkentik hordozóik genetikai sikerét, és azokat terjeszti el, amelyek növelik ezt a sorsdöntő értéket. Tegyük fel, hogy olyan mutációra került sor, amely 2-3%-kal megnövelte a termékenységet vagy másban tette rátermettebbé a tizen-huszonéves fiatalságot, ezzel szemben fokozatosan hajlamossá tette őket a százesztendős korukban kopogtató májrákra. A nevezett egyedek fele legalább a fenti előnyök egy részét élvezhetné, egynegyede mindenestől részesülne belőle, és kevesebb mint 2% fizetné meg az árát. Az előnyök átlaga meghaladná a hátrányokét, még ha ez a százévesek körében a fitnesz jelentős csökkenésével járna is.

Minden genetikai változatot - legyen már jelenlevő vagy újonnan keletkezett - aszerint értékelnek majd, hogy az egyedeket milyen arányban érintik a várható előnyök és hátrányok. A folyamat a fiatalok javára billenti el az alkalmazkodás mérlegét, aminek az öregek látják a kárát. Az öregedés nem feltétlenül valamilyen kedvező korai életszakasz után következik be. Mindaddig, amíg a természetes kiválasztódás az élet kezdetén hatékonyabb a kedvezőtlen hatások elfojtásában, mint később, a a korai alkalmazkodási formák sikeresebben lesznek fenntarthatók, mint a késeiek. Ezért egy örök ifjúságal megáldott populáció - ha valaha is létezne ilyen - fölöttébb ingatag lenne. A természetes kiválasztódás rövidesen az ifjúkori fitneszt növelné meg a magas életkor valószínűségének rovására, ami kaput nyitna az öregedés előtt.

Az az elméleti feltevés, hogy a túlélés és a szaporodási érték határozza meg az evolúció hatékonyságát és ezáltal a sikeres alkalmazkodást, nem támaszkodik olyan egyszerű megfigyelésekre, mint például egy harminöt és egy negyvenöt éves egyén fürgeségének, termékenységének vagy a fertőzésekkel szembeni ellenállóképességének összevetése. Mind e mutatók a környezet sajátosságaitól függnek, és a jelenlegi populációkban mért értékek bizonyára jelentősen különböznek a kőkorszakiaktól.

Van még valami, ami tovább bonyolítja a helyzetet. Mikor a természetes kiválasztódás magas fitneszről gondoskodik húszéves korban, mellékesen megnöveli az idősebb korosztályok fitneszét is. Hogy műszaki hasonlattal éljek, tegyük fel, hogy olyan terméket állítunk elő, amelyet egyéves garanciával árulunk. Kézenfekvő, hogy a termék minősége fontosabb számunkra tizenegy, mint tizenhárom hónap elteltével. Mégis várható, hogy amennyiben egy egy esztendeig feltétlenül működő gépet gyártunk, az ennél jóval tovább tart majd, és nem robban le minden termékünk a háromszázhatvanhatodik napon. Hasonlóképpen a kökorszakban a harmincévesek fitneszét fenntartó vagy legalábbis annak elvesztést meglassító természetes kiválasztódás a mai nyugalmas körülmények között várhatóan azt is biztosítja, hogy legyenek jó egészségi állapotnal örvendő hatvanévesek. Mégis tudjuk, hogy nem várhatunk túl sokat egy hatvanévestől. Korántsem olyan fürgék és termékenyek, mint a fiatalabbak, s a Hodgkin-szarkóma vagy a rák bármely egyéb formája is könnyebben pusztít közöttük. Nagyobb halálozási arányszámra számítunk ebben a korosztályban, és ez valóban így is van. A mai halálozási statisztikák egy ősember szemében utópiának tűntek volna, mégis a hatvanévesek tízszer annyian halnak meg, mint a harmincasok és ez után az életkor után a halálozási görbe meredeken emelkedni kezd. A százévesek egyharmada egész biztosan nem éri meg százegyedik születésnapját."


George C. Williams: A pónihal lámpása. Terv és cél a természetben
(The Pony Fish's Glow: And Other Clues to Plan and Purpose in Nature)
Copyright © George C. Williams, 1997


"Az elme komputációs elmélete nem azonos a sokat szidott "számítógép-metafórá"-val. Ahogy arra sok bíráló rámutatott, a számítógépek szeriálisak, egyszerre csak egy dolgot csinálnak; az agy párhuzamos, millió dolgot művel egy időben. A számítógépek gyorsak; az agy lassú. A számítógép-alkatrészek megbízhatóak; az agy alkotórészei zajosak. A számítógépekben a kapcsolatok száma korlátozott; az agyban trilliós nagyságrendű. A számítógépeket előzetes terv szerint készítik; az agy magát szereli össze. Bizony, a számítógépeket készen vesszük vajszínű dobozokba szerelve, AUTOEXEC.BAT fájlokkal és repülő kenyérpirítókkal szórakoztató képernyőkímélő programokkal együtt, de agyunkat nem. Nem azt állítom, hogy az agy olyan, mint a boltban kapható számítógépek, hanem azt, hogy az agy és a számítógépek részben azonos okokból testesítenek meg intelligenciát. A madarak repülési képességének magyarázatában a folyadékmechanika emelő- és szívóhatásainak elveire támaszkodunk, ugyanazokra, mint a repülőgépek repülési képességének magyarázatában. Ez azonban nem kötelez el bennünket a madarak egy olyan "repülőgép-metaforá"-ja mellett, ami csak a sugárhajtású motor és az ingyen ital felszolgálásának feltételezésével lehetne teljes.

Komputációs elmélet nélkül nem érthetjük meg az elme evolúcióját. A legtöbb értelmiségi úgy gondolja, hogy az emberi elme valamiképp kibújt az evolúció alól. Szerintük az evolúció csak ostoba ösztönöket és rögzített cselekvésmintákat képes létrehozni: szexuális vágyat, agressziós késztetést, territóritális parancsolatot, tojásokon ülő tyúkokat és termetes emberek után totyogó kiskacsákat. Az emberi viselkedés túl kifinomult és rugalmas ahhoz, hogy az evolúció terméke lehetne; ezért az valahonnan máshonnan, mondjuk a "kultúrából" kell eredjen. De ha az evolúció nem ellenállhatatlan késztetésekkel és merev reflexekkel látott el minket, hanem egy idegi számítógéppel, akkor minden más. Egy program a logikai és statisztikai műveletek bonyolult erőforrása, amelyet összehasonlítások, próbák, elágazások, hurkok és egymásba ágyazott szubrutinok valósítanak meg. Az olyan ember alkotta számítógépprogramok, mint a Macintosh felhasználói felülete, az időjárás-szimulációk vagy a beszédfelismerő és angolul válaszoló programok sejtetik, hogy a komputáció milyen fortélyos és milyen hatékony lehet. Az emberi gondolkodás és viselkedés, legyen bármilyen kifinomult és rugalmas is, egy nagyon összetett program eredménye is lehet, és ezzel a programmal a természetes kiválasztódás látott el bennünket. A tipikus biológiai parancsolat nem "Tedd..." vagy "Ne tedd...", hanem "IF... THEN... ELSE" alakú."


Steven Pinker: Hogyan működik az elme (How the Mind Works)
Copyright © Steven Pinker, 1997


"A növényeknek például még a legmerészebb képzelet szerint sincs elméjük, és mégis, az evolúciós folyamat során vonásaikat a matematikai játékelmélettel modellálható verseny alakítja - úgy néz ki, mintha a növények és versenytársaik hozzánk hasonló ágensek lennének! Azok a növények, amelyeket az evolúció során erősen megdézsmáltak a növényevők, gyakran ezekre a növényevőkre ártalmas mérgeket fejlesztenek ki megtorlásul. A növényevők viszont a maguk részéről erre úgy alakítják emésztőrendszerüket, hogy képes legyen elviselni ezeket a mérgeket, s visszatérnek kedvenc lakomájukhoz, egészen addig, mígnem az első körben legyőzött növények újabb mérgeket vagy tüskéket fejlesztenek ki, mint következő lépést az intézkedések és ellenintézkedések kiterjedő fegyverkezési versenyében. Egy adott ponton a növényevők "választhatják" azt, hogy visszaütés helyett inkább más növényeket keresnek táplálékul, s akkor ezek a nem-mérgező növények kifejleszthetik azt a képességüket, hogy "utánozzák" a mérgezőeket, vakon kihasználva a növényevők - vizuális vagy szagláson alapuló - megkülönböztető rendszerének gyengeségét, és ezzel ingyen felkapaszkodnak a mérgező növények védelmi rendszerébe. A szabadon lebegő értelem világos és kiszámítható, noha sem a növényeknek, sem a növényevők emésztőrendszerének semmiféle hagyományos értelemben nincs elméje.

Mindez, a mi mércénkkel mérve, fájdalmasan lassú ütemben történik. Nemzedékek ezreinek és évezredeknek a során történik meg egyetlen lépés és a rá adott válasz ebben a bújócskajátékban (bár bizonyos körülmények között az ütem megrázóan gyors). Az evolúciós változás patternjei olyan lassan alakulnak ki, hogy láthatatlanok abban a normál ütemben, amelyben információfelvételünk zajlik, könnyű tehát elsiklani intencionális magyarázatuk fölött, vagy elvetni azt mint puszta hóbortot vagy metafórát. Ezt a mi normális ütemünk iránti elfogultságot időlépték sovinizmusnak is nevezhetjük. Vegyük a leggyorsabb észjárású, legszellemesebb embert, akit ismerünk, és képzeljük el, hogy extra-lassított filmfelvételt készítünk róla, mondjuk harmincezer kockát másodpercenként, és ezt normál sebességgel, vagyis harminc kocka per másodperc ütemben vetítenénk le. Ekkor egy egyszerű villámriposzt, egy "kapásból" előadott szellemesség mint valami gleccser tűnne elő az illető szájából, s halálra untatná még a legjámborabb mozilátogatót is. Ki lenne képes megsejteni a megnyilatkozásban rejlő intelligenciát, amely normál sebességben félreismerhetetlenül feltárulna? De a másik irányba eltérített időlépték is ámulatba tud ejteni bennünket, ahogyan azt a hosszú időtartam alatt készített, majd gyorsítva lejátszott felvételek mutatják. Amikor virágokat néhány másodperc alatt látunk megnőni, bimbózni, majd kivirágozni, ettől úgyszólván elkerülhetetlenül az intencionális alapállásba kerülünk. Csak nézzük, hogy a növény miként igyekszik felfelé, fut versenyt szomszédaival a legjobb napos helyért, fordítja leveleit kihívóan a fény felé, védi ki az ellencsapásokat, hajol el és ingadozik, mint egy bokszoló! Ugyanazok a patternek, vetítési sebességüktől függően egyszer feltárják, másszor elrejtik az elme jelenlétét vagy hiányát - vagy legalábbis így látszik. (A térbeli lépték szintén erős beépített elfogultságról árulkodik; ha a szúnyogok akkorák lennének, mint a sirályok, a legtöbb ember meg lenne győződve róla, hogy van elméjük, és ha csak mikroszkópon keresztül láthatnánk a vidrák bohóckodását, nem lennénk annyira biztosak benne, hogy szeretik a vidámságot.)"


Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé
(Kinds of Minds. Towards an Understanding of Consciousness)
Copyright © Daniel C. Dennett, 1996


"A harc valójában nem az Én, nem önmagunk ellen folyik, hanem az entrópia ellen, amely zavart kelt a tudatban. Tulajdonképpen az Én érdekében folytatott harcról van szó; azért küzdünk, hogy uralkodni tudjunk a figyelmünk felett. Ennek a harcnak nem kell feltétlenül fizikai síkon történnie, mint a hegymászó esetében, de mindenki tudja, aki valaha is átélt ilyen áramlatélményt, hogy az általa nyújtott mélységes élvezet eléréséhez ugyanilyen fokú fegyelmezett koncentrációra van szükség. Az áramlat élmény után az Én felépítése összetettebb lesz, mint előtte volt. A komplexitás növekedésével egyező mértékben fejlődik az Én is. A személyiség komplexebb egésszé válása két fontos pszichológiai folyamat: a differenciálódás és az integrálódás eredménye. A differenciálódás, melynek eredményeképp az ember egyedivé, másoktól különbözővé válik, az integrálódás pedig az ellenkezőjére utal: az Énen kívül álló eszmékkel, emberekkel és dolgokkal való egyesülésre. A komplex Énnek sikerül összekapcsolnia egymással ezeket az egymással ellentmondó tendenciákat.

Az Én egyre inkább differenciálódik az áramlat-élmény eredményeképpen, mert sikeresen megbírkózván egy nehéz feladattal, az egyén elkerülhetetlenül mindenképpen ügyesebbnek és rátermettebbnek érzi magát. Ahogy a hegymászó mondja: "csodálattal tekintesz vissza önmagadra, arra amit véghezvittél" - észveszejtő érzés. Az ember az áramlat-élmény átélése után egyre különlegesebbé, megismerhetetlenebbé válik, ritka képességek birtokosává lesz.

Sokszor tulajdonítanak a komplexitásnak negatív, a nehézséggel és zűrzavarral rokon értelmű jelentést. Ebben is van igazság, de csak akkor, ha egyenlőségjelet teszünk a komplexitás és a differenciálódás közé. Ezzel ugyanis leegyszerűsítjük a kérdést, hiszen a komplexitásnak van egy másik, épp olyan fontos összetevője: az önálló részek beolvasztása, integrálása. Egy gépezet például nem csak rengeteg különféle részből áll, melyek mindegyike különböző feladatokat lát el, hanem ugyanakkor nagyon érzékeny egységet is alkot, mivel minden egyes alkatrész kapcsolatban áll az összes többivel. A részek eggyéválása, integrációja nélkül egy differenciált rendszer csupán zűrzavar lenne.

Az áramlat-élmény segít az Énnek az integrálódás folyamatában, mivel az erős összpontosítás eme állapotában a tudat szokatlanul rendezetté válik. A gondolatok, a szándékok, az érzések és az összes érzékszerv ugyanarra a célra összpontosulnak. Az élmény harmonikus, és amikor az áramlat epizódnak vége, az ember "összeszedettebnek" érzi magát, mint azelőtt, nemcsak belsőleg, hanem más emberekkel és általában a világgal kapcsolatban is. A már megszólaltatott hegymászó szavaival élve: "Nincs a világon még egy olyan dolog, ami több jót kihozna az emberekből, mint a hegymászás. Senki sem nógat, hogy testi-lelki próbatételnek tedd ki magad a csúcsra való feljutás érdekében... Társaid ott vannak, és mind ugyanazt érzitek, mindannyian egy test, egy lélek vagytok. A huszadik század végén kiben bízhatna az ember jobban, mint bennük? Emberek, akik ugyanolyan önfegyelemmel és elkötelezettséggel küzdenek, mint te, ugyanazokat a mély érzéseket táplálják a céljuk iránt... Egy ilyen erős, emberek közötti kötelék már önmagában extázist jelent."


Csíkszentmihályi Mihály: Flow - Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája
(Flow - The Psychology of Optimal Experience)
Copyright © Csíkszentmihályi Mihály, 1991


"A gyerekek természettől fogva hiszékenyek. Miért is ne lennének azok? Úgy érkeznek erre a világra, hogy nem tudnak semmit, és felnőttek veszik körül őket, akik hozzájuk képest mindent tudnak. Komolyan igaz, hogy a tűz éget, a kígyó mar, ha délben túl későn húzódsz árnyékba, akkor pirosra sülsz, kisebesedik a bőröd, végül elrákosodik. Továbbá a hasznos ismeretek szerzésének a másik és tudományosabbnak látszó módja a próbálkozás és hiba révén tanulás, sokszor bizonyulna rossz ötletnek, mert túlságosan nagy árat kell fizetni a hibáért. Ha a mamád azt mondja, hogy soha ne csónakázz a tóban a krokodilok miatt, nem jó, ha felülkerekedik a szkeptikus, a tudományos és a "felnőtt", és azt mondod: "Köszönöm, mama, de ezt a feltételezést inkább kísérleti vizsgálatnak vetem alá". Az ilyen kísérletek gyakran végzetesek lennének. Könnyű belátni, hogy a természetes szelekció - a legrátermettebb életben maradása - büntethette a kísérletező és szkeptikus észjárást és kedvezett az egyszerű kíváncsiságnak a gyermekekben.

Ennek a jelenségnek a szerencsétlen melléktermékeként azonban nem lehet segíteni. Ha a szüleid mondanak valamit, ami nem igaz, azt is el kell hinned. Hogy is tehetnéd az ellenkezőjét? A gyerekek nincsenek felkészülve rá, hogy különbséget tudjanak tenni az igazi figyelmeztetés és a hamis figyelmeztetés között, mondjuk hogy a pokolba kerülsz, ha "bűnt" követsz el. Ilyen felkészültség birtokában nem is lenne szükség a figyelmeztetésekre. A hiszékenység, mint az életben maradás eszköze, készen érkezik. Elhiszed, amit mondanak, akár hamis, akár igaz. A szülők és a felnőttek olyan sokat tudnak, igazán természetes tehát feltételezni, hogy mindent tunak és természetes hinni nekik. Ha arról mesélnek, hogy a Télapó a kéményen ereszkedik le, vagy hogy a hit "hegyeket mozgat meg", természetesen ezeket is elhiszed.

A gyerekek azért hiszékenyek, mert annak kell lenniük, hogy eljátszhassák az életben "hernyó" szerepüket. A pillangóknak szárnyuk van, mert az a szerepük, hogy betájolják az ellenkező nem tagjait és új haszonnövényekre terjesszék el az utódaikat. Mérsékelt étvágyukat néhány alkalmi korty nektárral is ki tudják elégíteni. Kevés fehérjét fogyasztanak a hernyókhoz képest, amelyek a fejlődő szakaszt alkotják az élet történetében. A fiatal állatoknak általában az a szerepük, hogy felkészüljenek a sikeresen szaporodó felnőtté válásra. A hernyóknak az a feladatuk, hogy a lehető leggyorsabban táplálkozzanak, hogy repülő, szaporodó, elterjedő felnőttként bújjanak elő a bábból. Ehhez a célhoz nem szárnnyal, hanem erős, zabáló rágókkal és telhetetlen, szűk látókörű étvággyal lettek ellátva.

Az embergyerekeknek, mint amolyan információs hernyóknak, hasonló okból kell hiszékenynek lenniük. Az a dolguk, hogy szaporodó felnőttekké váljanak egy bonyolult, tudásra épülő társadalomban. És vitathatatlanul a környezetükben lévő felnőttek, mindenekelőtt a szüleik jelentik információs étrendjük legfontosabb forrását. Ugyanazon okból, amiért a hernyóknak mohón járó rágóik vannak a káposztalevelek felhabzsolására, az embergyerekeknek tágra nyitott szemük és fülük van, és nyitott, hívő elméjük a nyelv és más ismeretek felhabzsolására, ők a felnőtt tudás élősdijei. Adatok szökőárjai, a bölcsesség megabyte-jai áradnak át a kisgyermek koponyájának kapuin, és ezek többsége abban a kultúrában gyökerezik, amelyet a szüleik és az ősök nemzedékei építettek fel."


Richard Dawkins: Szívárványbontás
(Unweaving the Rainbow: Science, Delusion and the Appetite for Wonder)
Copyright © Richard Dawkins, 1998


"Az elme tudatos és tudatalatti tapasztalatok folyamatos árama. Az érzékszervi benyomások kódolt megjelenítésében, emlékezetében és képzeletében gyökerezik. Az alapjául szolgáló információ valószínűleg vektoros formában - vagyis irány és méret figyelembevételével válogatódik és hívható elő. Egy bizonyos ízt pl. részben az édes, sós és savanyú különböző fokozataira reagáló idegsejtek közös aktivitása határoz meg. Ha az agy pl. e három dimenzió mindegyikében 10 fokozatot képes megkülönböztetni, akkor 10*10*10=1000 ízt tudunk megkülönböztetni.

A tudatosság rengeteg ilyen kódoló hálózat párhuzamos tevékenysége. Sokat összekapcsol az idegsejtek másodpercenként negyven ciklus sebességű szinkronizált tüzelése, ami lehetővé teszi többszörös érzékszervi benyomások egyidejű belső térképezését. A benyomások némelyike valódi: az idegrendszeren kívüli aktuális ingerléstől függ; mások az agykéreg emléktáraiból hívódnak elő. Együttesen olyan képeket hoznak létre, melyek az időben valósághűen ide-oda folynak. Ezek a képek virtuális valóságot alkotnak. Ábrázolhatják pontosan a valódi világ egy-egy részletét, de messze el is térhetnek attól. Felidézik a múltat és elképzelhető jövőképeket vázolnak fel, melyek választási lehetőségeket kínálnak jövőbeli gondolatok és testi tevékenységek számára. E képek sűrű, finoman differenciált mintázatokat hoznak létre az agyi neuronkörökben. Mikor teljes mértékben nyitottak a külvilág felé, megfelelő mértékben képezik le annak részleteit, beleértve a testrészek tevékenységét is, melyet szintén az érzékszervek követnek nyomon.

Az agyon belül mi - vagy ki - felügyeli mindezeket a tevékenységeket? Semmi és senki. A képeket nem látja az agy egyetlen más része sem. Csak vannak. A tudatosság az e képekből összeálló világ. Nincs descartes-i színház - Daniel Dennett elutasító szavával élve -, vagyis nincs egy olyan hely az agyban, ahol a képek egybefüggő formában jelennének meg. Helyettük az idegsejt-tevékenység összekapcsolódó mintázatait találjuk, melyek átszövik az előagy különböző területeit a nagyagykéregtől a gondolkodás további speciális központjaiig, mint pl. a talamusz, az amygdala vagy a hippokampusz. Nincs egyetlen tudatosság-áramlat, melyben minden információt összevon egy végrehajtó én. Összetett tevékenység-áramok vannak, melyek némelyike egy-egy pillanatban hozzájárul a tudatos gondolkodáshoz, majd kialszik. A tudatosság e hozzájáruló körök tömeges, összekapcsolt együttese. Az elme e képek önszerveződő társadalma, mely önállóan csírázik, növekszik, fejlődik és eltűnik, néha megpihen, hogy további gondolatokat vagy fizikai tevékenységeket fialjon."


Edward O. Wilson: Minden egybecseng
(Consilience. The Unity of Human Knowledge)
Copyright © Edward O. Wilson, 1998


Quiddity