Quiddity

Versek

Márton Gábor: A szemtanú (2007)


Dolgok mozognak.
Testek, formák, minták...
Fények, hangok, illatok...

Dobban a szív.
Gondolatok s érzelmek
jönnek-mennek...

De én már csak távolról figyelem őket.
Éberen, nyugodtan, teljes csendben.

A szemtanú vagyok.



Márton Gábor: A skorpió dala (2007)


Ködfedte mocsár a szülőhelyem
de lángoló óceán a valódi lényegem

Az őskorban fogantam aprócska burokba
páncélom háborúk nyomait hordozza

Évezredes harcok edzették meg lelkem
érzelmek vihara kavarog fel bennem

Nap éget belülről, örök, kihunyhatatlan
csak én tudom a módját, hogy magamban tartsam

Szívem lüktet, ágyékom izzik, a vérem forr
nekem nem elég tüzes a legerősebb bor

Érzem a halált, a rothadás szagát
hallom a haldoklók utolsó szavát

Én otthont találok a legősibb káoszban
felhasználom, hogy az erőket egyensúlyban tartsam

A küzdelem hajt, ez tart életben
a tudat, hogy ami helyes, azt meg kell tennem

Csak a Mélység érdekel, a felszín soha,
csak a rejtett lényeg, melyet belepett a moha

Lelkem mélyén tudom, a világ végtelen
de én különválok tőle, s elfoglalom helyem

Átalakulok ha kell, hegy vagyok, vagy folyó
izzó máglya lángja, és fekete jeges hó

Szúrásom halálos, soha nem felejtek
de véremmel itatlak, annyira szeretlek

Fajomat szolgálom, az ősi életet,
feláldozom magam érted, majd újraszületek...



Márton Gábor: Te (2006)


A szemedbe nézve elvesztem magamat
a szemembe nézve elveszted magadat
nézzük egymást,
és belül mindketten tudjuk,
hogy egyek vagyunk.

Világok születnek,
csodák mennek végbe,
valósággá válnak a legszebb álmok,
és a kezdet nélküli múlt
a végtelen jövővel egyetlen,
halhatatlan és boldog pillanatba sűrűsödik össze,
mert mi egyek vagyunk.



Márton Gábor: Súlyok (2006)


Súlyokat mozgatok, hogy fejlődni tudjak
súlyokat, melyek a földön tartanak
súlyoknak feszülök, hogy világítsak,
mint a burkát belülről feszítő Nap



Márton Gábor: Súlytalanul (2005)


Súlytalan vagyok.
Figyelem testem,
ahogy a lábak viszik előre
Az izmok tökéletes
harmóniában dolgoznak

Késő nyár van.
Az éjszaka lágy szellője
nedves illatot hoz magával,
falevelek árnyai mozognak
a nátriumgőz lámpák sárga fényében

Hazafelé tartok.
Egy helyre, amit otthonnak hívok,
ahol újrastruktúrálhatom magam,
megtervezhetem a következő lépést,
és kapcsolatba léphetek a külvilággal

A téridő megnyílt.
A múlt béklyói nem kötnek többé,
megvívtam a harcokat, hogy szabaddá válhassak,
nincsenek külső utasítások, amiket követnem kell,
csak választanom kell a jövőben húzódó útvonalak között

Nincsenek kötöttségek.
Semmit sem kell tennem, csak engednem,
hogy a belém kódolt automatizmusok bekapcsoljanak,
és tegyem azt, amire programozva vagyok

Szabadon.
Lépek.
Nevetve.
Repülök.
Súlytalanul.



Márton Gábor: Szív sötét folyói (2005)


Szív sötét folyói
vettek körbe este
sikamlós cseppeket
szórva kezemre

Szív sötét folyói
letűnt szerelmek vágyai
szív sötét folyói
elmúlt gyermekkor álmai

Szív sötét folyói
múlt által felszántott árkok
szív sötét folyói
legbenső félelmek s álmok

Szív sötét folyói
csillagtalan éjben kanyarognak
szív sötét folyói
bíborvörös habokat hoznak

Szív sötét folyói
ahol az értelem csődöt mond
szív sötét folyói
itt két világ egyetlen pont

Szív sötét folyói
húznak le a mélybe
szív sötét folyói
innen nem jutsz ki élve

Hajnalban egy testet
vet partra az áramlat
a szív sötét folyói
többé nem folynak



Márton Gábor: On the Shore (2004)


We are lying on the shore
the wide shore of the ocean
like in a dream
there is only slow motion

The motion of the waves
and the clouds in the sky
birds in the distance
free anywhere to fly

The fishes in the water
shining like true gems
without consciousness
dissolving in their flash-dance

The whisper of the cool breeze
and the warmth of the sun
the pulse of your body
you're lying in my arms

There is smile on your face
and happiness in your eyes
we do not need more words
neither truths, nor lies

No one is around us
we are alone on the shore
lying in the sand with you
I do not want anything more



Márton Gábor: Élet (2003)


Néha oly értelmesnek tűnik,
oly tökéletes s rendezett,
néha vicsorgó arcok a sötétben,
vak káosz és őrület

Néha látom a rendezettséget
az atomtól a kozmoszig,
de én nem férek a képbe,
a rendszer kilök s eltaszít

Néha egész a peremig jutok,
a megváltás egy karcsapás,
de a part eltűnik előlem,
s feltűnik egy új óceán

Néha a gépek élőnek tűnnek,
s az élők gépeknek,
néha elmosódnak a körvonalak,
csak halvány foltok lebegnek

Néha az egész egy gyönyörű szimfónia,
virágok nyílnak a szívekben,
néha csak torz zörejek halmaza,
görcsös félelem a testekben

Tudom, csupán egy porszem vagyok,
egy kis fuvallat elfújhat,
de ha hangom szabadon engedem,
az istenek is elbújnak

A világ egy hatalmas tükör,
látod benne minden mozdulatod,
az okokat, következményeket,
az életed s halálod

Ha mosolyogsz rá, visszamosolyog,
ha gyűlölöd, gonosz lesz hozzád,
ha közömbös vagy ő sem törődik veled,
de ha szereted, ő is szeret és vigyáz rád

Nyisd ki lelked és megtehetsz dolgokat,
amiket talán senki más,
minden olyan, amilyennek teremted,
Az élet: kölcsönhatás



Márton Gábor: Az alvó gyermek (2003)


Amikor megszülettem
egy lehetőség született bennem
egy csepp az álomóceánban
homokszem a világ sivatagában

Ahogy lassan növekedtem
apró hullámokat keltettem
óvatosan, vigyázva, senkit se bántva
vidáman nevetve a világra

Lassan új ismereteket szereztem,
a dolgokat magamban osztályozni kezdtem
látva jót és rosszat ítéletet mondtam
rakosgatva a képeket magamban

Ahogy lassan felnőtté lettem,
a dolgok rendszert alkottak fejemben
de nem stimmelt a régi, jól bevált séma
éreztem a világgal van egy nagy probléma

Keresni kezdtem, tudni minden áron
hogyan jött létre ez a rémálom?
elindultam erre, elindultam arra,
a dolgok vittek, de mindig tévútra

Végül a szálak metszették egymást
megláttam valamit, amit nem látott más
a keresztutakon találtam magamat
ahol minden kérdésre nyomban válasz akad

Egyedül voltam, senkit sem láttam
belül boldog voltam, ámde mégis fáztam
végül visszatértem, nem bírtam már tovább
agyam kívánta régi birtokát

A világ csak erre várt és megmutatta magát
üvöltve zúdítva rám őrült viharát
mindent megtett, hogy elpusztítsa bennem
az örökké szunnyadó gyermeket

Úgy éreztem, vesztek, és mindenem cserbenhagy
olyan dolgokat láttam, amit fel nem foghat agy
mélyre süllyedtem, nemtörődömmé váltam
az élet és halál mezsgyéjén sétáltam

Végül magamba néztem és megnyugodtam
a gyermek még mindig aludt, nyugodtan
ez erőt adott, tudva még nem vesztettem
és nehézkesen, de újra tanulni kezdtem

Végigjártam ismét a bejárt utakat
emlékeztem mindenre, ami bennem maradt
végül újra összeértek a szálak,
de most már ismertem az egyetlen választ

Nyugodt maradtam, eszem nem használtam,
a belül szunnyadó gyermekre koncentráltam
a vihar alábbhagyott, kiadta minden erejét
és az alvó gyermek lassan kinyitotta szemét

Ő is, én is tudtam, hogy egyek vagyunk,
és ez volt a védelmi mechanizmusunk
mosolyogva, lassan újra elaludt,
és bennem valami örökre megváltozott

Sose hagyd, hogy bántsák az alvó gyermeket!



Márton Gábor: Fény (2003)


Feljön a Nap, szétárad a fény
de a legsötétebb éj költözött rég belém
a mélységek fölött egyensúlyozok
s úgy érzem állok, mégis zuhanok
testem egy kődarab, a lelkem fagyott
ébren álmodom mégis haladok

Szívemben harag és keserűség,
csalódottság és hitetlenség
a világunk oly mértékben gonosz
a pokol sem lehet ennyire rossz

Az erdő még csendes, éppenhogy ébred
nem járja senki, csak egy elveszett lélek
útjának célját nem ismeri más
alig valósabb, mint egy látomás

Félig álmodva, félig ébren
vonz magához valami
lelkemnek oly megnyugtató,
bár lehetne örökké hallani!

Feléd tartok, hallva az éneked
az újra megtalált édes életet
az erdő aranyló zöldbe öltözött
a szívembe újra remény költözött

Utam hosszú és fáradtságos
de nincs semmi, ami elriaszt most
bensőmben érzem a lét lüktetését
szeretni vágyó szívem verését

Végül megérkezem, megtalállak téged
te vagy az, szívem sohasem téved
legbelül érzem, felenged a fagy
minden álmom régóta csak te vagy

Együtt töltjük a napot, az estét
az erdő napfénybe burkolta testét
lényed a bensőmben édes nyomot hagyott
újra érzem, megint vidám s boldog vagyok

Végül elbúcsúzom, bár alig találkoztunk
a Nap fényével együtt mi is megváltoztunk
szerelmünk lángját szívünkbe zártuk
lelkünk egy darabját egymásnál hagytuk

Leszáll az éj, de szétárad a fény
mert egy kicsi csillag költözött ma belém
lelkem belsejében fénye folyton ragyog
világítva az utat, amin éppen járok
a szívem boldog, a léptem nyugodt
közeledem célomhoz és közben mosolygok



Márton Gábor: Tudás (2002)


Valami feltöltődött,
valami elkezdődött,
valami előbújt, valami feltört,
valami megszült, valami megdőlt,
a válaszok, melyeket oly vadul kerestél
lassacskán formát öltenek,
a ködös álmok, melyeket oly rég kergettél
hirtelen valósággá dermednek,
kinyújtod ujjad és beleremegsz,
nincs kétség, ez nem álom,
s bár előtte áldottad nevemet,
most áhítod a halálom.

Egy barlangban vagy, eszmélsz fel,
egy ősöreg sárkány az, amit épp keltesz fel,
óvatlanul, nem sejtve mit teszel,
a teljes tudásra éhezve vétkezel,
ahogy kinyitja szemét, a szívében harag,
s te imát rebegsz, hogy életben maradj
rohannál, de tudod, nem lehet előle,
a száj kinyílik, és fényárba borulsz,
szavak, képek és tűz jön ki belőle,
élvezed, de érzed, rászedtek piszkosul.

Egy mese kezdődik, a saját történeted,
látod a múltat és összes életed,
születésedtől halálod napjáig,
és azon is túl, az örökkévalóságig,
utolsó sarjadtól apáid apjáig,
a teremtéstől az istenné válásig,
újra felvillannak az ismerős arcok,
ismét lezajlanak a megvívott harcok,
látod: nincs jó, se rossz, csak önző érdekek,
hiábavaló és kihasznált életek,
és amíg az egész tart, sosem lesz feledés,
csak az örökkétartó fájdalom s szenvedés
tested megbénul, tudatod megkergül,
szíved meghasad, a fejed megszédül.

Nem erre vártál, rémülsz meg legbelül,
valami azonban fájón megfeszül,
a dolgok, amiket hamisnak véltél,
most jössz rá, mind igaz,
csapdába csaltak és te beleestél,
erre most már nincs vigasz,
mert amíg köröztél a felszín felett,
mindig elsiklottál a lényeg mellett
jóságban hittél, most szidod önmagad,
átverés volt minden őszinte szavad,
szinte elájulsz, a hazugság olyan nagy,
öntudatlanul te is csak kakukk vagy,
amiket vártál: hófehér angyalok,
amiket találtál: vérvörös démonok.

A barlang eltűnik, ismét csak magad vagy,
fejedben cikázik ezernyi módozat,
a hatalom a tiéd, minden hang bólogat,
teremtés, pusztítás csupán egy gondolat
tudod, hogy másmilyen ez az új életed,
régi éned egy része örökre elveszett,
végignézel magadon, felméred mi maradt
elmerengsz magadban: mi most a feladat?
áldást kaptál és egyben átkokat,
ami rád vár: az nem más, mint kárhozat,
agyad tiltakozik, ez biztosan nem lehet!
tényleg megtörtént, vagy mindez csak képzelet?!

Az idő múlik és többé már nem ereszt,
érzed, hogy hátadon a lehető legnagyobb kereszt,
a kétséget hirtelen felváltó rémület:
a lényeget takaró dolog egy torz üveg!
mert tudod ki vagy, miért élsz, mi kell neked,
és mi az, mi formálja összes léptedet
de legbelül oly mély a metsző rettenet!
a sorsodat megírták régen egyesek
nincsenek benne, csak nullák s egyesek,
a szívedben egyre csak nő a fagy:
minden erőd ellenére csupán egy bábu vagy,
s akármennyire is durva és rút
innen többé már nincs visszaút.

Nincs visszaút? Az időd fogy vészesen
veszélyt érzel át minden kis neszen,
a fejed megfájdul, úgy érzed széthasad
az iramtól, ahogy keresi a válaszokat
eszedbe ötlik hirtelen valami,
talán van megoldás?
de félsz kimondani...
mert oly halovány, mint egy suttogás
túl halk ahhoz, hogy meghallja bárki más,
és ha kimondod mégis, örökre elveszett,
mert egyetlen szót is megmérgezett.
lelked mélyén az apró hangocska,
amit elsuttog az egy ismerős dalocska:

"...mintha lenne,
valahol, messze,
egy parányi, eldugott,
szűkös és elhagyott,
régi és megkopott,
talán az utolsó,
de még működő átjáró!
s bár mindenki más már elhaladt
ez az egy valahogy mégiscsak ittmaradt
sziklák közt rejtőzve,
régen elfeledve,
a föld mélyébe fúrva,
magányosan heverve,
kövek sírását hallva
és halkan nevetve,
áhítozva arra, hogy átjárják,
a kiválasztottak újra megtalálják."

Koncentrálsz, megfeszülsz,
majd lenyugszol és elmerülsz,
bensődben kutatva lassan engeded,
hogy lábad vigyen és végül megleled
a hozzá vezető egyetlen utat,
követve az ösvényt, melyet lelked mutat,
szívedben új láng lobban fel magasra,
a felhők eloszlanak, s fellátsz a csillagokra,
ahol most jársz, ott ember még sosem volt,
ősrégi helyen állsz, itt nincs se élő, se holt
könnyezve nézel a fénylő kövekre:
nem azért születtél hogy rab legyél örökre!
amire most készülsz, eddig nem tette ősünk,
hogy tette volna? te vagy az egyetlen hősünk...

S bár tudod, hogy egy világ esküdött össze ellened,
s halálos csapdák készülnek végezni veled,
a hangok összefognak és tépdesik lelkedet,
de te sutba dobod minden félelmedet,
megfeszülsz, szembeszállsz, fölszeged fejed,
acélos ököllé szorítod két kezed,
egyetlen lépésre teszed fel életed,
lehunyod régi és kinyitod új szemed,
félelmed porrá hullt és most már csak magad vagy,
átlépsz a kapun, nincs többé kárhozat,
és ha túloldalt megtörsz, elbuksz, és semmid sem marad,
legbelül akkor is veled és örökké símogat
utolsó barátod, lényeged, önmagad,
az isteni szikra: a szabad akarat.



Reményik Sándor: Istenarc


Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom miként került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza



Francois Villon: Ellentétek (Des Contraires)
fordította: Szabó Lörinc


Szomjan halok a forrás vize mellett
tûzben égek és mégis vacogok
parazsas kályhánal vad láz diderget
hazám földjén is számûzött vagyok
csupasz féreg, díszes talárt kapok
hitetlen várok, sírva nevetek
az biztat, ami tegnap tönkretett
víg dáridó bennem a bosszuság
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek
befogad és kitaszít a világ

Nem biztos csak a kétes a szememnek
s ami világos, mint a nap: titok
hiszek a véletlennek, hirtelennek,
s gyanúm az igaz körûl sompolyog
mindig nyerek és vesztes maradok
fektemben is fölbukás fenyeget
van pénzem, s egy vasat se keresek
és reggel köszönök jó éjszakát
várom, senkitõl örökségemet
befogad és kitaszít a világ

Semmit se bánok, s ami sose kellett
kínnal mégis csak olyat hajszolok
csalánnal a szeretet szava ver meg
s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott
barátom, aki elhiteti, hogy
hattyúk csapata a varjú-sereg
igazság és hazugság egyre-megy
és elhiszem, hogy segít, aki árt
mindent megõrzök s mindent feledek
befogad és kitaszít a világ.

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
nincs eszem, s a tudásom rengeteg
lázongva vallok törvényt és szabályt
s most mi jön? Várom a pályabéremet
mert befogad s kitaszít a világ.



Babits Mihály: Az elbocsátott vad


Nem hiszek az Elrendelésben
mert van szivemben akarat
s tán ha kezem máskép legyintem
a világ másfelé halad
mégis érzem, valaki néz rám
visz, őriz, ezer baj között
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám
mihelyt gőgömben renyhülök

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan
nem hiszek az Elrendelésben
de van egy erős, ős uram
már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat
elbocsátott, de nem felejtett
szabadon sem vagyok szabad

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet
aranyos nyakörvet verettek
hogy mindég ráismerjenek
így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem

Nem hiszek az Elrendelésben
mert szabad vagyok: oly szabad
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad
"Vezessen Hozzád a szabadság!"
így kérem olykor aki vár
mert nem annak kell az imádság
ki Istent megtalálta már



Teller Ede: Vers, cím nélkül


Keresni, várni, semmit sem akarni
szeretni, vágyni, egyedül maradni
nézni a világot becsukott szemmel
látni azt, amit még nem látott ember
gyönyörködni titkos, mély harmóniákban
emlékezni arra, amit sohasem láttam
szeretni, imádni, a szent tisztaságot
a szelet, a havat, a felhőt, az álmot

Tenni a helyeset, nem hitvány pénzért
nem a túlvilági, örök üdvösségért
tudni, hogy nincs cél, tudni,hogy nincs Isten
félni, hogy talán még igazság sincsen
tudni, az ész rövid, az akarat gyenge
hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre
és makacs reménységgel mégis, mégis hinni,
hogy amit csinálok, az nem lehet semmi
és örülni tudni a nagy megnyugvásnak
a fájdalmat, örömet gyógyító halálnak


Quiddity